Sziasztok!

     Mint előző bejegyzésemben is írtam, én nagyon szeretem az embereket! Mindet! Még a lila színű kék csíkosat is!

     Szerintem a világon a legfontosabb, az ember! Nem a pénz, nem a ház, nem az autó, nem a ruha, nem a cipő, nem a hatalom, nem a munkahely, és még csak nem is az állatok, hanem az ember. Miért, Hát csak azért, mert ő az egyedüli élőlény, aki át tudja adni az érzéseit. (Ami szerintem a második legfontosabb dolog.)  Az ember az egyedüli, aki meg tudja változtatni a környezetét (Jó, most a hódot nem számítom bele, de hát tudjátok, hogy a kivétel erősíti azt a bizonyos szabályt.)

     Tudom, hogy most rögtön a gyilkosokra, a tolvajokra, a háborús bűnösökre, és a gyerekmolesztálókra gondolsz, és egyből vitatkozol is velem.

     Egyrészt igazad van. Másrészt viszont, amikor megszületünk, mind egyformán jók vagyunk. Aztán történik valami. Leginkább az, hogy szeretnénk beilleszkedni a társadalomba, és elhisszük, hogy a szabályok, amiket réges-régen normaként fogadtak el, azok megváltoztathatatlanok. Az aki, nem tud beilleszkedni, mert valami miatt más, mint a többiek, az úgy érzi, hogy a társadalom kitaszítja, és hiába is kér segítséget, sehonnan nem kap. Ettől egyre dühösebb lesz, és tesz valami rosszat.

Honnan tudom?

     Én is ilyen kívülálló voltam. Nagyon sokáig nem találtam a helyemet a világban. Az osztálytársaim kitaszítottak maguk közül, mert én más voltam. Én meg úgy éreztem, hogy ők a mások! Gyerek voltam még, és nem tudtam, hogy mit is tehetnék ez ellen, és nem volt senki, aki segíthetett volna rajtam. A tehetetlenségtől egyre dühösebb lettem, és elkezdtem verekedni. Ma már nagyon szégyellem, hogy sok gyereket teljesen indokolatlanul megvertem. ( Van, akitől azóta bocsánatot kértem.) Mivel ettől a helyzet, csak egyre rosszabb lett, arra a megállapításra jutottam, hogy sokkal jobb lenne, ha nem is élnék. Ekkor kisétáltam a Fő útra, és kiugrottam egy kamion elé. Valaki visszarántott. Később a vonattal próbálkoztam, de kirántottak a sínek közül is. Szerencsém volt. De nem mindenkinek van ilyen szerencséje!

A legjobban az fájt, hogy senki sem kérdezte meg tőlem, hogy miért is csináltam!

     Vajon hányszor kérdezzük meg embertársainak, (Úgy, hogy a válasz valóban érdekel is minket,) hogy jól érzik-e magukat? Vajon, hányszor kérdezzük meg (Úgy, hogy komolyan is gondoljuk!) Hogy segíthetünk-e? 

     Én, mindenkitől megkérdezem, akivel találkozom. Sokszor, még ismeretlenektől is. Először meg is lepődnek, aztán elkezdenek mesélni. Tudom, most azt gondolod, hogy van neked elég bajod, minek még a máséval is foglalkozni, de hidd el, hogy ezt én saját magam miatt is csinálom.

     Egyrészt ilyenkor rájövök, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, másrészt, rendszerint kapok valami ötletet, amit a saját életemben is használhatok. És nem utolsó sorban, a lényeg, hogy adni jó! Ilyenkor ugyanis leginkább az időmet adom, és ez nagyon jó érzés. Sokszor út közben állok le valakivel beszélgetni, vagy a boltban, vagy a munkahelyemen, esetleg sorban állás közben. Legtöbbször csak annyi elég, hogy meghallgatod, és megpróbálod megérteni. 

Mert amikor adsz, attól te mindig több leszel!

     Házi feladat: Egyetlen egy napig kérdezd meg minden kollégádtól, főnöködtől, ismerőseidtől, és még a bolti eladóktól is, hogy hogy vannak! Írd meg a tapasztalataidat!

Meglátod, mennyivel jobban fogod érezni magad, és mennyi embernek szépíted meg a napját!

És akkor rá fogsz jönni, hogy a világ sorsa a te kezedben van! De erről, majd később beszélek!

Szép napot!

Kriszmy