Sziasztok!

Már beszéltem arról, hogy az emberek akarva, akaratlanul, szeretnének beilleszkedni a társadalomba. Bizonyos szabályokat, viselkedési formákat követnek, ami nagyon hasznos dolog akkor, ha valami nemes cél érdekében cselekszünk.

Viszont vannak olyan társadalmi szokások, amik nekem nem tetszenek. (Több ilyen is van, de most csak egyről szeretnék beszélni.)

Amikor az ember úgy érzi, hogy támadás éri, akkor felvesz egy védekezési pozíciót, és vagy csendben elkullog, vagy visszatámad. De nehogy azt gondoljuk, hogy ez csak a férfiakra jellemző viselkedés. Ez egy emberi tulajdonság, és szinte bárhol előfordulhat. 

Konfliktusok mindig is voltak, és lesznek is. Viszont sokszor olyasmi miatt is felidegesítjük magunkat, aminek semmi értelme nincs. Például a boltban, a pénztárnál, miközben sorban állunk. Valamiért nem szeretünk sorban állni. Képesek vagyunk akár órákat eltölteni vásárlással, de abban a pillanatban, ahogy a pénztárhoz kerülünk, hirtelen sietni akarunk. Pedig amikor belépünk a boltba, már előre tudhatjuk, hogy a pénztárnál majd várnunk kell.

Én ezt a helyzetet úgy fogom fel, mint egy kis pihenőt a rohanás előtt. Csak ácsorgok, és nézelődök. Ilyenkor megfigyelem a sorban állók viselkedését, és látom, ahogy forrnak a méregtől, mert az előttük haladó nem pakol elég gyorsan. Aztán hátrafordulok, és a mögöttem lévőt is megfigyelem. Sokszor, ilyenkor megszólítanak, és megjegyzik, hogy milyen lassú a pénztáros, és, hogy miért nem hívnak be még egy embert, és különben is, miért most vásárol mindenki.

Ekkor én, mindig azt válaszolom, hogy én szeretek sorban állni, mert ilyenkor várakozás közben egy kicsit gondolkodhatok, megtervezhetem a nap hátralévő részét, és ráadásul még meg is ismerkedhetek kedves emberekkel. Majd, mint egy koronaként a mondandómon, magam elé engedem.

Hát, azokat a döbbent arcokat, tényleg látni kellene!

Hogy miért csinálom? Mert kedvességgel, és mosollyal sokkal többet lehet elérni, mint gondolnánk! Sőt! Minél gorombább egy ember, az nekem annál nagyobb kihívás! (Bevallom, én élvezem is!)

Jó pár évvel ezelőtt volt egy munkahelyem. Ennek a helynek egy másik részlegén volt egy főnök, aki soha senkinek nem köszönt, minden alkalmazottjával csak ordítozott, és senki sem szerette.

Az egyik munka kapcsán együtt kellett dolgoznunk. Ő odahozott egy műanyag tölcsértartót, és kitette a fagyis pult jobb oldalára. Én mondtam neki, hogy sokkal kényelmesebb, és praktikusabb lenne a bal oldalon, mert amikor jobb kézzel nyúlunk a fagylalt adagoló kanálhoz, akkor ballal, már vehetjük is el a tölcsért.

Erre ő közölte velem, hogy ez egyáltalán nem érdekli, ő a főnök, és ha ő azt mondja, hogy a jobb oldalon lesz, akkor a jobb oldalon lesz, még ha a fene fenét eszik is.

Én erre csak mosolyogtam, de nem szóltam semmit. (Mert hülyékkel nem szabad, és nem is érdemes vitatkozni.) Én ilyen piti dolgokon nem idegesítem fel magam.

Amikor elment, én visszatettem a tölcsértartót a bal oldalra. Ahányszor arra járt, ő mindig visszatolta. Ezt játszottuk egy darabig, amikor is elkezdett velem ordítani, hogy mit képzelek magamról, és ki fog rúgatni.Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és visszatoltam a helyére a tartót. 

Természetesen, egyből szaladt a főnökömhöz, és utasította, hogy azonnal rúgjon ki. A főnököm megpróbált a lelkemre beszélni, hogy ne csináljam, és kérjek bocsánatot, de én elmondtam neki, hogy semmit sem csináltam, csak dolgoztam, és egy rossz szót sem szóltam hozzá, sőt, ezentúl szentül megígérem, hogy még köszönni sem fogok neki, csak mosolygok.

Így is történt. Ahányszor találkoztunk, kedvesen rámosolyogtam, de egy szót sem szóltam. Megint ordított velem, de én ezt fel sem vettem. Hetekig ezt játszottuk. Ő már messziről, hangosan köszönt nekem, de én csak mosolyogtam! Az igazgatóhoz fordult, aki behívatott magához. Neki is elmagyaráztam, hogy én kerülöm a konfliktust, és egy árva szót sem szólok, a békesség kedvéért. 

Mivel a munkámat rendesen elvégeztem, és tényleg egy rossz szót sem szóltam, nem volt alapja a kirúgásomnak, ezért maradtam. Persze mindenki erről beszélt. Csodálkoztak, hogy az az ember, aki eddig senkinek sem köszönt, nekem miért köszön hangosan, és egyre kedvesebben. Az történt ugyanis, hogy taktikát váltott. Oda jött hozzám, kedvesen megkérdezte, hogy hogy vagyok, és megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam abba ezt a buta hallgatást, hiszem, mi milyen jól kijöhetnénk egymással.

Én láttam rajta a változást. Találkozott egy emberrel, akivel nem bírt erővel, ordítással, fenyegetéssel. Rájött, hogy nem nyerhetett. Ettől elkezdett megszelídülni. Pedig soha nem a nyerés a lényeg. A lényeg, hogy rádöbbentsük embertársainkat, hogy másképp is lehet viselkedni, és mindig az nyer, aki pozitív, és nyugodt marad.

Nem vártam meg a változás végét, találtam egy másik munkahelyet, és az utolsó napomon, mikor hazafelé készültem, oda mentem hozzá, kezet nyújtottam, és csak annyit mondtam: Viszont látásra! A döbbenettől nem tudott szóhoz jutni, én pedig elsétáltam.

Azóta több emberrel is megtettem ezt.

Nem szólni, csak mosolyogni! Ha evvel annyit elérek, hogy elgondolkodik, már egy miiméterrel jobbá tettem a világot. 

Hiszen ez a cél! Jobbá tenni ezt a helyet, ahol élünk.

Vajon neked van merszed hallgatni, és mosolyogni?

Sziasztok!

     Mint előző bejegyzésemben is írtam, én nagyon szeretem az embereket! Mindet! Még a lila színű kék csíkosat is!

     Szerintem a világon a legfontosabb, az ember! Nem a pénz, nem a ház, nem az autó, nem a ruha, nem a cipő, nem a hatalom, nem a munkahely, és még csak nem is az állatok, hanem az ember. Miért, Hát csak azért, mert ő az egyedüli élőlény, aki át tudja adni az érzéseit. (Ami szerintem a második legfontosabb dolog.)  Az ember az egyedüli, aki meg tudja változtatni a környezetét (Jó, most a hódot nem számítom bele, de hát tudjátok, hogy a kivétel erősíti azt a bizonyos szabályt.)

     Tudom, hogy most rögtön a gyilkosokra, a tolvajokra, a háborús bűnösökre, és a gyerekmolesztálókra gondolsz, és egyből vitatkozol is velem.

     Egyrészt igazad van. Másrészt viszont, amikor megszületünk, mind egyformán jók vagyunk. Aztán történik valami. Leginkább az, hogy szeretnénk beilleszkedni a társadalomba, és elhisszük, hogy a szabályok, amiket réges-régen normaként fogadtak el, azok megváltoztathatatlanok. Az aki, nem tud beilleszkedni, mert valami miatt más, mint a többiek, az úgy érzi, hogy a társadalom kitaszítja, és hiába is kér segítséget, sehonnan nem kap. Ettől egyre dühösebb lesz, és tesz valami rosszat.

Honnan tudom?

     Én is ilyen kívülálló voltam. Nagyon sokáig nem találtam a helyemet a világban. Az osztálytársaim kitaszítottak maguk közül, mert én más voltam. Én meg úgy éreztem, hogy ők a mások! Gyerek voltam még, és nem tudtam, hogy mit is tehetnék ez ellen, és nem volt senki, aki segíthetett volna rajtam. A tehetetlenségtől egyre dühösebb lettem, és elkezdtem verekedni. Ma már nagyon szégyellem, hogy sok gyereket teljesen indokolatlanul megvertem. ( Van, akitől azóta bocsánatot kértem.) Mivel ettől a helyzet, csak egyre rosszabb lett, arra a megállapításra jutottam, hogy sokkal jobb lenne, ha nem is élnék. Ekkor kisétáltam a Fő útra, és kiugrottam egy kamion elé. Valaki visszarántott. Később a vonattal próbálkoztam, de kirántottak a sínek közül is. Szerencsém volt. De nem mindenkinek van ilyen szerencséje!

A legjobban az fájt, hogy senki sem kérdezte meg tőlem, hogy miért is csináltam!

     Vajon hányszor kérdezzük meg embertársainak, (Úgy, hogy a válasz valóban érdekel is minket,) hogy jól érzik-e magukat? Vajon, hányszor kérdezzük meg (Úgy, hogy komolyan is gondoljuk!) Hogy segíthetünk-e? 

     Én, mindenkitől megkérdezem, akivel találkozom. Sokszor, még ismeretlenektől is. Először meg is lepődnek, aztán elkezdenek mesélni. Tudom, most azt gondolod, hogy van neked elég bajod, minek még a máséval is foglalkozni, de hidd el, hogy ezt én saját magam miatt is csinálom.

     Egyrészt ilyenkor rájövök, hogy nem vagyok egyedül a gondjaimmal, másrészt, rendszerint kapok valami ötletet, amit a saját életemben is használhatok. És nem utolsó sorban, a lényeg, hogy adni jó! Ilyenkor ugyanis leginkább az időmet adom, és ez nagyon jó érzés. Sokszor út közben állok le valakivel beszélgetni, vagy a boltban, vagy a munkahelyemen, esetleg sorban állás közben. Legtöbbször csak annyi elég, hogy meghallgatod, és megpróbálod megérteni. 

Mert amikor adsz, attól te mindig több leszel!

     Házi feladat: Egyetlen egy napig kérdezd meg minden kollégádtól, főnöködtől, ismerőseidtől, és még a bolti eladóktól is, hogy hogy vannak! Írd meg a tapasztalataidat!

Meglátod, mennyivel jobban fogod érezni magad, és mennyi embernek szépíted meg a napját!

És akkor rá fogsz jönni, hogy a világ sorsa a te kezedben van! De erről, majd később beszélek!

Szép napot!

Kriszmy